Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom. Régebben az ilyen templomokat úgy rendelték a helyükre, hogy lehetőleg több települést kiszolgáljanak. Tágas helyre tervezték, ha lehet egy domb tetejére, ahonnan büszkén hirdették Kihez tartoznak, kiknek épültek. Gidófalván azt mondogatták az emberek, hogy a templomuk nemcsak a környéken, de messze vidéken a legrégebbi épületek egyike. És Ő büszke volt erre! Közel 8oo esztendős léte alatt kétszer is bővítették, hosszában megtoldva. Elismerte, hogy akkor mindkét bővítésre szükség volt. De majd minden évszázadban építettek, javítottak rajta valamit.

Kökös, románul Chichiş, Kovászna megye déli határán levő település, ősidők óta lakott, Eger nevű helyén őskori telep volt. A mai települést 1461-ben Kewkews néven említik, amely a magyar kökényes melléknévből rövidült mai alakra. Lakossága meghaladja az 1000 főt, amelyből 206 unitárius vallású.

Nem is olyan régen egy újabb faluban hitték mély meggyőződéssel – most éppen Kárpátalján –, hogy a kis kúria boltozott pincéje és a mintegy 80 méter távolságban lévő kerti filagória között alagút húzódik, rejtőzik. Egyesek még azt is megkockáztatták, hogy a földalatti folyosó talán tovább is vezetett a Tisza felé, egészen a kisvárdai várig. Mindezt persze lehetetlennek és elképzelhetetlennek tartottam, ám minden ékesszólásom és érvem ellenére ott láttam a szemekben a kételyt és a csalódottságot – no, nem a valóságban, hanem a messziről jött szakemberben, bennem!

Az egykori Ugocsa vármegye egyik Tisza menti falujában áll egy tölgyfagerendákból rótt fatemplom, amit a görögkatolikus magyar közösség használ.

A meglehetősen szabálytalan sokszöggel záródó templomot, melynek tere fölé csillagos égboltként festett, faszerkezetű dongaboltozat borul, a többször átalakított ikonosztáz és a nyugati karzatot tartó faragott faoszlopok osztanak három térrészre. Kontyolt nyeregtetejéből a karzat fölött nagyméretű huszártorony emelkedik ki. A templom nyugati oldalán egy ugyancsak szépen faragott tornác (pronaos) fogadja a belépni készülőket. Én azonban most inkább genezisének történetébe lépnék egy parányi lépéssel az olvasókkal…

Túlzás lenne azt állítani, hogy turisztikai látványosság a mi templomunk, mégis ha vendégeink érkeznek, akkor ez az egyik fő látványossága a községünknek. Otthonos, bensőséges hangulatával megragadja az emberi lelket. Nagy elégedettségünkre szolgált, hogy néhány éve kívül-belül az árvíz okozta károkat majdnem teljesen sikerült eltüntetni. A falak hófehérek lettek, a tető új cserepei piroslottak. Népiesen szólva takaros kis templomunk volt, mindaddig, amíg meg nem történt az elképzelhetetlen, és egy orkán erősségű vihar megrongálta, elcsúfította az épületet.

„Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra;
a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.“ Ézs. 58,12 

A templom – az Isten tiszteletének a helye, – az Istennel és hittársainkkal való találkozásnak és közösségnek a helye. Azoknak a találkozási helye, akik közösen gondolkodnak Istenről, az emberről, a világról, a küldetésről. Azoknak a találkozási helye, akiknek közös a hitük, a nyelvük, az identitásuk, a történelmük, és van jövőképük. Az életünk legfontosabb eseményei is a templomhoz kötnek bennünket. Az egyszerű hétköznapok küzdelmeihez itt kérünk erőt és áldást a Gondviselőtől. A templom az élő közösség helye. Egyedül az élő közösség képes folyamatosan építeni, javítani és gondozni templomát. Ahol a templomot gondozzák, ott lelki közösség épül. 

Ha egy falu, kisváros vagy nagyobb település képeslapot, prospektust készíttet, amelyen látványosan akar üzenni magáról az „idegennek”, akkor biztosra vehetjük, hogy templomot, kastélyt, műemlék épületet látunk majd a lapokon. Nemcsak azért, mert a közösség is a szép oldalát akarja mutatni magáról, hanem azért is, mert ezek az épületek az ott élők történelméről mesélnek. A kövek, a romok, az épületek az önazonosságunk kapaszkodói. Egy család, egy közösség, egy nemzet sorsáról árulkodnak.