Túlzás lenne azt állítani, hogy turisztikai látványosság a mi templomunk, mégis ha vendégeink érkeznek, akkor ez az egyik fő látványossága a községünknek. Otthonos, bensőséges hangulatával megragadja az emberi lelket. Nagy elégedettségünkre szolgált, hogy néhány éve kívül-belül az árvíz okozta károkat majdnem teljesen sikerült eltüntetni. A falak hófehérek lettek, a tető új cserepei piroslottak. Népiesen szólva takaros kis templomunk volt, mindaddig, amíg meg nem történt az elképzelhetetlen, és egy orkán erősségű vihar megrongálta, elcsúfította az épületet.

A közösségünkben, álmában sem gondolta volna senki, hogy jöhet egy ekkora erősségű szél és olyan eső, ami perceken belül elönt mindent, pedig Kutyfalva a Maros folyó mellett megtapasztalt már egynéhány súlyos árvizet is. Rettegés és majdhogynem halálfélelem uralkodott el azokon, akik átélték a vihart. Azt követően a teljes sötétségben próbáltuk felmérni a károkat. A kifedett háztetők és kidöntött fák után az egyik legszembetűnőbb a református templom templomsisakjának eltűnése volt. Megrázó látvány volt mindenkinek, aki látta a kifedett tornyot. A vasárnap esti sokkszerű állapotot másnapra felváltotta egy mély elkeseredés: hogy történhetett velünk ilyesmi, és mi lesz velünk; hogy fogjuk mi ezt helyrehozni, mikor az anyagi keretek épp a túlélésre elegendők. A reggeli látvány sokkal elkeserítőbb volt, mint az éjszakai felmérés. Az embereket fojtogatta a sírás.

A tehetetlen, kilátástalan, csüggedt helyzetünkből még jóformán fel sem eszméltünk, már megtapasztalhattuk az együtt érző érdeklődést és gyors segítséget. A környékbeli gyülekezetek segítségével, kétkezi munkájával, sikerült még aznap befedni a templom főhajóját és a parókiát, valamint a megkárosodott házak nagy részét. Csak a torony magaslott továbbra is tető nélkül az ég felé. Külön meglepetés volt a Magyar Miniszterelnökség örökségvédelmi helyettes államtitkárának telefonhívása és még inkább a látogatása. A Rómer Flóris Terv keretén belül felajánlott segítség reménységet adott a jövőre nézve, és megerősítette a testvériségbe vetett hitünket. Jó tudni, hogy számíthatunk egymásra, egy olyan világban, ahol egyre kevesebben hisznek ebben. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva. Ez felemeli az emberi lelket, és élni akarásra sarkall.