Mi, tornaaljaiak bátran elmondhatjuk magunkról, amit a 115. zsoltárban is olvashatunk: „Gondol ránk az Úr és meg fog áldani”. Gondolt ránk az Úr, és megáldott bennünket, hiszen a Magyar Kormány Rómer Flóris Tervének, a tornaljai és a szórványgyülekezetek adományainak, valamint a város segítségének köszönhetően megújulhatott templomunk tetőzete.

Mikháza település már a római korban létezett, hírneve azonban csak 1630-tól kezdődik, ekkor telepszik itt le négy ferences szerzetes Boszniából. Ez a dátum a ferences templom és a kolostor építésének kezdete, egyben a szerzet erdélyi rendtartományi őrségének, kusztódiájának, illetve későbbi rendtartományának újjászületését is jelenti. A bosnyák papokhoz rövid időn belül több magyar szerzetes csatlakozik. A katolikus valláshoz hűséges arisztokrata családok anyagi támogatásával 1678-ra elkészül a ma is látható épületegyüttes. Így Mikháza fokozatosan a „Kisszentföld”, illetve az egész Felsőnyárád mente vallási és kulturális központjává válik.

A Rómer Flóris Terv keretében megújul a Palágykomorócon található XIII. századi templom. Belegondolni is hátborzongató: XIII. század! Mennyi mindent látott, láthatott ez a kicsiny templom?! Ahogy a síkságból kiemelkedő domb tetején magasodik, messziről látható és messzire ellátszó alakjával tekintélyt és tiszteletet parancsol. Az évszázadok is, amelyeket e templom megélt, tiszteletet parancsolnak az épületnek. A kíváncsi látogató ámulattal áll meg az egyszerű, kicsi templom előtt és eltűnődik: hogy lehet, hogy annyi évszázadon át háborítatlanul állt ez az épület?

Wass Albert sorai  jutottak eszembe akkor, amikor megtudtam a jó hírt: Magyarország Kormánya a Rómer Flóris Terv keretében, a Teleki László Alapítvány közreműködésével szárnyai alá veszi Gömör egyik ősi, máig álló és élő templomát, a zsípi református templomot. Az itt élő emberek felé ez egy nagyszerű üzenet. Üzenet – otthonról – haza. Üzenet a maradóknak, akiket mostanában inkább csak lemaradókként emlegetnek az elmenők, mert közülünk is  sokakkal elhitették, hogy a haza csak rög ...

A tiszabökényi görögkatolikus hívek templomát 2015 nyaráig vakolat borította, amely eltakarta igazi szépségét, egyediségét. Mint azt már tudjuk, a templom fából készült.  Az erre járók ezt akkor vették észre, amikor a Teleki László Alapítvány jóvoltából lekerült az épületről a vastag vakolat. Az egykor Szent Mihály arkangyal tiszteletére épült fatemplom több árvizet is megélt, kiszáradni nem tudott, így nagyon hamar tönkrement. 

Alapvető állítás, egyben a hiteles műemlékvédelem egyik fontos szempontja, hogy a javítható és eredeti épületszerkezeteket, a berendezéseket, az épület képzőművészeti tartozékait, a maguk minél teljesebb eredetiségében kell megőrizni és lehetőség szerint használni. A tétel nem szorul különösebb magyarázatra, ha a műtárgypiac értékítéletére gondolunk; az eredeti műtárgy nagyságrendekkel többet ér, mint annak, a mégoly tökéletes hasonlósággal „legyártott” kópiája. Az ok mindkét esetben ugyanaz; meg kell tudnunk mutatni az eredeti mesterek keze nyomát, egyediségét, adott esetben zsenialitását, ami elvezethet az adott kor technikatörténetéhez, sőt általános gondolkodásához is. Bennem, és reményem szerint még sokakban, mindezeken túl az egykori mester „élő” munkájának, ha úgy tetszik emberi odaadásának, számunkra ismeretlen áldozatvállalásának mély tisztelete is meghúzódik, amit szintén csak az eredeti mű, tehát a szerkezet, a forma és a felület megtartásával lehet valamennyire érzékeltetni.

Ez biztos? Igazán Neki és örökre építünk? Mert erről van szó. Most arra gondolok, az ember, jobb esetben, hatvan vagy hetven évet él a földön. Megszületik, egy pillanatig létezik, aztán itt hagyja otthonát, és elköltözik. Elnagyoltan kapunk 20-30 évet, amit vibráló tenni akarással, aktívan ki lehet tölteni. Tervezéssel, építéssel, gondos munkával, vigyázással, őrzéssel… És sok-sok szeretettel. Vagy éppen ellenkezőleg. Mások tervezését, építését, gondos munkáját, vigyázását és őrzését le lehet rombolni. Sok-sok gonoszsággal.

Örökség. E szavunkat ízlelgetve szinte csábítást érzek arra, hogy a manapság sokak számára identitás meghatározó nyelv-, szóelemezésbe kezdve rámutassak a magyar nyelv kiválóságára (örök-s-ég); avagy, hogy tartalmának, jelentésének vizsgálása során rámutassak arra a sokféleségre, amit magában hordoz. Mert hány féle, s milyen örökségről is beszél a magyar ember?

Ezeket a gondolatok még a nyár kezdetén születtek. Sokan kerekednek fel, hogy otthonuktól távol töltsék a szabadságukat. Előkerülnek az útikönyvek, a világháló segítségével pedig egyre többen keresnek információt arról a vidékről, ahova utaznak. Az emberek kíváncsiak arra, mik azok az értékek, amiket látniuk kell.

Igazfalva, Temes megye telepes falvai közé tartozik. A felső Bega mentén, erre a helyre 1893-ban Vésztőről, Gyomáról, Kőröstarcsáról, Nagydorogról és Makóról érkeztek családok, hogy meghódítsák ezt a tájat. A dombok lábánál ég felé mutató ujjként mered a templomunk tornya. Jelképe a múltnak, falai őrzik a szorgos munkáskezek nyomát. Tervezője Alpár Ignác műépítész.