Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom. Régebben az ilyen templomokat úgy rendelték a helyükre, hogy lehetőleg több települést kiszolgáljanak. Tágas helyre tervezték, ha lehet egy domb tetejére, ahonnan büszkén hirdették Kihez tartoznak, kiknek épültek. Gidófalván azt mondogatták az emberek, hogy a templomuk nemcsak a környéken, de messze vidéken a legrégebbi épületek egyike. És Ő büszke volt erre! Közel 8oo esztendős léte alatt kétszer is bővítették, hosszában megtoldva. Elismerte, hogy akkor mindkét bővítésre szükség volt. De majd minden évszázadban építettek, javítottak rajta valamit.

Sokszor szorongva figyelte mindazt, ami vele történt. Azt is, amikor – ki tudja milyen megfontolásból – befalazták legrégebbi részeit, az 1200-as évek elejéről való román kori ablakokat. Azt is szomorúan látta, amikor hozzátoldották a déli oldalon levő portikust. Tudta Ő, hogy ez a keleties-kúriás hatású kiegészítés nem igazán illett a képbe, de olyan egyedire sikeredett, hogy nemcsak elfogadta, hanem kezdett egyenesen büszke lenni rá. Nagy érdeklődéssel figyelte, amikor várfalat építettek köréje, elől egy zömök templomtoronnyal. Elszomorította, amikor az 1802-es földrengések okozta kárt évtizedekig javították, sokszor tönkretéve azt is, ami már megvolt, mint például a festett kazettás mennyezetet. Nagyon szerette, amikor telefestették falait, visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan kelt áhítatot az emberekben a falakon végigkúszó árnyjáték.

Az öreg épület minden évre, ünnepre pontosan emlékszik ma is. Mint a fákban az évgyűrűk, beléivódtak az évszámok. 1658 „A templom frontispicumán a déli ajtó felett é vagyon kimetszve Ad Dei optimi Maximi Gloriam adification 1658 Tartarorum rabie combustum reparatus Anno Domini 1672 curo generali Dni Irone, et Stephani Szondo, et Eccla Gidófalviensis eexpensis Pastore ecclesie Jacobo Vasarhelyi Sementario Stephano Zilai". 1789 „Dicséretes dolog a Gidófalvi reformata Szent Ecclesiaban, hogy amint arról fellyebb is emlékezet vagyon templomának fedelét új szarvazat, és sendeljét alá vette."…, 1802. „A templom az 1802-ben történt iszonyu földindulással nagyon megromolván, azon 1816-ban bizonyos és költséges újjitások tétettek."… 1812. „A gidófalvi ref.Eklézia régi és sendéllyel fedett tornya 1812-ben magassabbra emeltetvén, és a sindely helyett bétserepeztetvén, annak belső frontispicumán ez a következendő chronosticon mettzettetett Két öleket nőttek falai, s váltotta tseréppel sindeljét, fegyver Mars noha fent ez alatt Orb.J.Mb.ságában".

A régi templomépület azt is tudomásul vette, hogy falait sokszor ki kellett fehéríteni, majd azt, hogy belső berendezése több mint egy évszázadig gondozatlanul állott. Alsó padozata elkorhadt, a padok a fal közelében átáztak, szétmállottak. A falak megbarnultak, régi repedések tűntek elő, zöld moha ütötte fel a fejét a padokon, falakon. A felső padozat deszkái szétnyíltak úgy, hogy a huncut napsugár az oromfalon levő ajtónyíláson, a templompadlón és a mennyezet deszkázatán át a szemben ülő szemébe kandikált. 1936-ot írtak, amikor egyszerre tudós férfiak jöttek, ástak, mértek, bontottak, építettek és újra előbukkantak a tatárjárás kori befalazott ablakok. Nemcsak kibontották őket, de fölszedték a padlót is, hogy kiáshassák a félköríves román kori szentély alapjait is. Büszkén, de mégis alázattal viselte korát, hiszen tudta Kinek, kiknek épült! Néhány év múlva végignézte, ahogy az utolsó német katona ráérősen borotválkozott az utcai kútnál, miközben már az első orosz katona a falu határában volt. Ha tehette volna, összehúzta volna magát, amikor az egyik orosz örömében, dühében, unalmában – ki tudja miért, de szétlőtte a tornyának tetején levő gömböt. Az ekkor befolyt víz miatt 1992-ben, a bádogjavításkor, az 1929-ben elhelyezett emlékiratból csak annyit tudtak kiolvasni: „...fi reform...”. A gömb nem esett le, de abban az új világban be kellett szolgáltatni mindent: földet, iratokat....

Őt nem bántották. De nem így a „lakóit". Egy ködös őszi hajnalon, 1950. szeptember 22-én ez egyszer inkább távol szerette volna tartani magától az embereket... „Ne gyertek közel, lőni fognak!” – kiáltotta volna. De az emberek csak jöttek, jöttek, egyre közelebb, mígnem a kapualjból az a csiki magyar milicista előbb a levegőbe, aztán közéjük kezdett lőni. Jancsó Vilmos és Zsigmond András, két 22 éves fiatalember a helyszínen halt meg.

Egész éjjel ropogtak a fegyverek, mert a nép akkor egy emberként állott ki falustársaikért, akiket el akartak hurcolni, mert nem akartak beállni a kollektívbe. Azok, akik itthon maradtak sírni sem mertek. Az öreg templom tornya magasából nézte, amint az út pora eltakarja a teherautót Szentgyörgy felé haladtában. De ellátott egész Brassóig, és azt is megtudta, hogy azt a hat családot elvitték Dobrudgeába, Casimceába. Majd hat év múlva elsőnek köszönthette őket. Igaz, cifra időket kellett átélnie, de őt nem bántották. Bár ki tudja miért, az 1936-ban dolgozó egyik tudós férfit, Debreczeni Lászlót – ahogy akkor mondták – indexre tették. Minden munkájával együtt. Kérték, hogy mindazt, amit változtatott akkor a templomon, bontsák le, állítsák vissza az eredeti állapotot.

De nem tett senki semmit, minden úgy maradt, ahogy volt! Az öreg épület egy percig sem bánta, hogy nem bántották. Igaz, soha sem kapott egy lejt sem a javításra! Pedig 1977. március 4-én úgy megrázta a földrengés, hogy a barokk oromfal majdnem ledőlt, s a 12 szögű, kerekded várfal egész éjjel hullámzott. De jól meg volt csinálva, csak a cserepek hullottak le róla. Akkori pénzben 87ooo lejre rúgtak a költségek, pedig első felméréskor csak 16ooo lej volt. Ekkor egy új Dacia ára is épp ennyi körül volt. A hívek 5 évig gyűjtöttek, kéregettek, javítottak, amíg elkészültek a munkával. Templomuk immár újra büszkén nézett a falu felé. Ekkoriban már a falu házai is levetették a zsindelyt magukról, cserépbe öltöztek, és egyre inkább méregették egymást, irigykedtek is. Az ősi épület azzal a furcsa érzéssel élt együtt, hogy az emberek nagyon büszkék arra, hogy van, de mégis egyre inkább elkerülik. Nem attól félt és fél ma is, hogy eladják vagy lebontják, inkább attól tart, hogy mi lesz, ha meghalnak az öregek? Szorongva nézi vasárnaponként, hogy vajon melyikük, miért hiányzik? Úgy látja, hogy épül, szépül a környezete: parkoló készül, ravatalozó emelkedik, tőle nem messze gyülekezeti ház fehérlik és sportpályát készítenek a gyerekeknek is, mégis sokszor elönti valami fura érzés. Úgy érzi, amikor nézik az emberek, semmi különöst nem találnak benne. És azt gondolják semmi különös nincs is benne. Pedig van.