Örökség. E szavunkat ízlelgetve szinte csábítást érzek arra, hogy a manapság sokak számára identitás meghatározó nyelv-, szóelemezésbe kezdve rámutassak a magyar nyelv kiválóságára (örök-s-ég); avagy, hogy tartalmának, jelentésének vizsgálása során rámutassak arra a sokféleségre, amit magában hordoz. Mert hány féle, s milyen örökségről is beszél a magyar ember?

Mivel mindez kellő felkészültséget, alapos és tárgyilagos elemzést igényel, maradok egy, a számomra elfogadható, egyszerű meghatározásnál:

– Van. Van, mert valaki, vagy valakik – egyfajta „talentumként” – megbecsülték, megőrizték, gyarapították a reájuk bízott „javakat”, s reá hagyták az utánuk következőkre.

Örökség. Van, aki foggal-körömmel kapaszkodik jussába, s az utolsó törött cserépért, lyukas teknőért, fél barázdáért perel; van, aki számára csak ócska lom, mely már idejét múlta, melyen már túllépett a jelen világ; van, aki jogosultságáért, ilyen-olyan módon megszerzett javaiért legendákat, törvényeket kreál; van, aki legyintve, avagy megélhetési nehézségekre, praktikumokra hivatkozva cserél nyelvet, s hazát. Mert az örökség lehet átok, de lehet áldás is. Lehet nehéz, súlyos teher, kötöttség, amely elégedetlenséget, viszályt szül, kárhozatba taszít, de lehet eszköz, erő is, amely megtart, éltet. Ha kellő tisztelettel és szeretettel bánunk vele. Ki-ki talentuma szerint.

Én úgy gondolom, hogy annak idején, a ’90-es évek elején, amikor egy fiatal ferences szerzetes, az akkor még állami tulajdonban levő dévai ferences kolostor ajtójáról leverte a lakatot, s amolyan XX. századi Fülöp atyaként az utcagyerekekkel elfoglalta azt, nem gondolta végig, hogy mi is az Ő öröksége.

Csak tette, amit szíve diktált. Tette a dolgát – talán akkor még nem is tudatosan –, hogy a reá bízott „talentumokat” gyarapítsa.

Mi lehetett akkor Böjte Csaba átalvetőjében „örökségként”? Bizonyára – amolyan hamuba sült pogácsaként – a konok székely-magyar vérből táplálkozó tisztelet a szülőföld iránt, a haza feltétel nélküli szeretete, amely mellett jól megfért a keresztény-katolikus hit, s a ferences szellemiség és kötelességtudat. Ez az „örökség”, avagy erő lehet az, ami két évtized után a Szent Ferenc Alapítványt a Kárpát-medence meghatározó értékmentő szervezetévé tette. Alaptevékenységként az emberi élet-lélek mentővé, és amolyan járulékos tevékenységként az épített örökség, az erdélyi magyar épített örökség mentőjévé.

Igen! Mára már – ha nem is tudatosan – de a Szent Ferenc Alapítvány, a Kárpát-medence egyik meghatározó műemlék kezelő, használó szervezetévé lett. Csaba testvér képes a reá bízott örökséggel jó gazda módjára bánni, úgy, hogy közben sok-sok jó szándékú, tenni akaró, segítőkész embertársunk „erejét” összefogja, koncentrálja. Így kaphatnak lehetőséget az alapítványhoz kerülő gyermekek arra, hogy jobb életkörülmények között nőjenek fel, hogy keresztény-katolikus nevelést kapjanak, magyarul tanuljanak, hogy elkerülhessék szüleik sorsát. Így kaphat lehetőséget számtalan épület – köztük olyan műemlékek is, amelyek az erdélyi-magyar épített örökség részei – arra, hogy ne váljék végképp rommá, hogy idegen kézben, idegen identitással ne töltődjék, hogy továbbra is a magyar kultúra részeként szolgálja az erdélyi magyarság megmaradását.

Érintettség okán kiemelem a Bethlen család Keresden levő várkastélyát, melyet 2014-ben adtak át az Alapítványnak.  Az erdélyi reneszánsz építészet gyöngyszeme. A tervek szerint – a Béke Háza – a Szent Ferenc Alapítvány kulturális és közösségi házaként, képzési központjaként fog működni. Már a tervezési időszakban is az összefogás szép példáját élhettük meg, amikor is a tervezést végző szakember csoport felajánlásként végezte el nem csekély értékű munkáját. A felújításhoz is szükséges mindazok támogatása, akik „örökösként” élnek e Hazában. A Magyar Kormány a Rómer Flóris Tervben fogalmazta meg határon túli örökségvédelmi programját, s támogatóként részt vesz a keresdi várkastély újjászületésében.