Alapvető állítás, egyben a hiteles műemlékvédelem egyik fontos szempontja, hogy a javítható és eredeti épületszerkezeteket, a berendezéseket, az épület képzőművészeti tartozékait, a maguk minél teljesebb eredetiségében kell megőrizni és lehetőség szerint használni. A tétel nem szorul különösebb magyarázatra, ha a műtárgypiac értékítéletére gondolunk; az eredeti műtárgy nagyságrendekkel többet ér, mint annak, a mégoly tökéletes hasonlósággal „legyártott” kópiája. Az ok mindkét esetben ugyanaz; meg kell tudnunk mutatni az eredeti mesterek keze nyomát, egyediségét, adott esetben zsenialitását, ami elvezethet az adott kor technikatörténetéhez, sőt általános gondolkodásához is. Bennem, és reményem szerint még sokakban, mindezeken túl az egykori mester „élő” munkájának, ha úgy tetszik emberi odaadásának, számunkra ismeretlen áldozatvállalásának mély tisztelete is meghúzódik, amit szintén csak az eredeti mű, tehát a szerkezet, a forma és a felület megtartásával lehet valamennyire érzékeltetni.

Keressük együtt a mesterek keze nyomát! A szignózott műtárgyak alkotóin túl, a még álló történeti épületeinket létrehozó sok-sok tízezer, vagy talán százezer, ismeretlenségbe burkolózó ács, kőműves, kőfaragó, asztalos és kovács keze nyomán keresztül megmutatkozó tudás is felbecsülhetetlen érték.

Hosszabb pályafutásom során olyan szerencse ért, hogy a fenti összefüggések, ám mégis közvetett üzenetek vallatása mellett, három közvetlen „mesterüzenettel (?)” is találkozhattam. Mindháromnak más-más mögöttes tartalma van, vagy lehet, s ezek közül kettő humorával is képes a szívbe hatolni. Éppen ezért talán nem is nevezhetőek mesterüzeneteknek. Egyszerre kevesebbek és többek annál!

Az első kéznyom mintegy 1800 éves. Sok évvel ezelőtt egy római kori ásatás elszállításra váró sitt kupacában egy töredék téglán akadt meg a szemem. A tégla felületén három, egymással párhuzamos és enyhén hullámos jelet, mélyedést, „árkot” vettem észre. Nem kellett hosszabb vizsgálódás ahhoz, hogy kiderüljön; a kiégetés előtt az agyagon egy egykori munkás, valószínűleg egy légionárius, húzta végig három középső ujját.

Közismert, hogy a Római Birodalomban a téglagyártás kincstári monopólium volt. A munkát a légiók katonái végezték, s a téglákat, elszámolási jegyként, a készítők saját jeleikkel megjelölték. Ezek között aztán sok minden előfordul; gyakran jelöltek a légió pecsétjével, különböző állatlábakkal, vesszőkarcolással, és mint láttuk ujjlenyomattal is.

Beleillesztettem ujjaimat a vájatba, és végighúztam én is. Nem volt választásom, ugyanazt a hullámvonalat és hosszúságot kellett csak követnem. Egy biztos, ha valamilyen csoda folytán személyesen találkozhatnék az egykori római katonával, igen nehezen folyna közöttünk párbeszéd. Mégis szinte testvéri köteléket érzek azóta is iránta. Ma is, ha rossz a kedvem, előveszem a téglát és végighúzom ismét az ujjaimat. És mindig pontosan úgy, ahogy ő is tette 1800 évvel ezelőtt.

A második ujjlenyomattal egy szépen helyreállított barokk kolostor egyik keménymészkőből faragott, frissen tisztított lépcsőfokán találkoztam Alsó-Ausztriában. A lépcsőkar, s benne az a fok, kétséget kizáróan eredeti volt, s valamikor a 18. század derekán került a helyére. A fok lapján egy azonos személytől származó, fekete festékkel nyomot hagyó két tenyér rajzolódik ki. Hát, ugye ez nem sok, ám mégis elgondolkodtató. A triviális magyarázat nyilván az, hogy a frissen tisztított lépcsőn egy fekete festékkel dolgozó munkás megbotlott és letenyerelt. Nekem ez a magyarázat azért nem volt elegendő, mert egyrészt a közelben égen, s földön sehol egy fekete felület nem mutatkozott, másrészt mintha az ujjbegyek helyén a kő enyhén be is nyomódna. De persze lehet. De az is lehet, hogy egy kéményseprő tenyerelt le a lépcsőn, jó alaposan… mondjuk 1851-ben, vagy sokkal előbb, vagy sokkal később. Vagy tudja ördög… Vagy az ördög?

A harmadik mester keze nyoma tulajdonképpen néhány lábnyom egy Nyárád-menti kis székely falu unitárius templomának famennyezetén. Mezítláb nyomok. A nyugati karzat, egyúttal az orgona fölött, előtt, lábujjakkal a szentély felé fordulva. Hát, itt az ördög szóba se jöhet, legfeljebb egy angyal…

A templom történeti rétegződése igen gazdag, s a messzi múltba vezet. Műrészletei, kőfaragványai, freskótöredékei figyelemre méltóak. Hosszan lehetne mindezekről írni, de itt és most, talán csak a 19. században felszegezett mennyezet legyen a fontos, s rajta az a néhány lábnyom.

Persze tudjuk a magyarázatot; a lakkal frissen futtatott felületen még a földön végigszaladt a mester, vagy a fia. S aztán siettek és úgy szegezték fel a helyére a tábladeszkákat, hogy nem javították ki. Valami miatt mindenképpen siettek, mert a kazettás mennyezeten nincs is más díszes, virágmintás festés, mint másutt oly sok helyen. Vagy anyagi természetű vita merült fel az asztalos és a gyülekezet között, mire a mester üzent a maga módján? De jó, hogy csak találgathatunk.

De még jobb, hogy a mennyezet megőrizte számunkra eleink egyikének lába nyomát. Vagy ki tudja, lehet, hogy egy angyalét?