Ez biztos? Igazán Neki és örökre építünk? Mert erről van szó. Most arra gondolok, az ember, jobb esetben, hatvan vagy hetven évet él a földön. Megszületik, egy pillanatig létezik, aztán itt hagyja otthonát, és elköltözik. Elnagyoltan kapunk 20-30 évet, amit vibráló tenni akarással, aktívan ki lehet tölteni. Tervezéssel, építéssel, gondos munkával, vigyázással, őrzéssel… És sok-sok szeretettel. Vagy éppen ellenkezőleg. Mások tervezését, építését, gondos munkáját, vigyázását és őrzését le lehet rombolni. Sok-sok gonoszsággal.

A szeretetet azonban nem lehet lerombolni. A szerető embert igen, de az ember szeretetét, és ami abból gyümölcsözve terem, amely túlcsordul rajta, azt nem. Mert a feltétel nélküli szeretet, amely nem az önző érvek mentén halad, nem emberhez kötött. Túlmutat a teremtett világon a Teremtő felé, hiszen Ő a forrása. Most már meg is érkeztünk Hozzá. Az Örökké-való(ság)hoz.

De még egy kérdést fel kell tennem.

Abból a sok-sok tervezésből, építésből, vigyázásból… mi marad meg végül?

Mi marad meg az örökkévalóság számára? Mit viszünk át? S mivel otthon is itthon vagyunk, mit viszünk át a Kárpát-medencéből? Mindazokból, amit megörököltünk, és amit tovább is szeretnénk örökíteni? Mert ugyanarról van szó, ennek közös eredőjét nyelvünk is őrzi.

Hogy mit viszünk át? Hát csak azt, ami örök! Ez az örökségünk, és ezt mindenképpen tovább kell adnunk. Ami itt marad, az az elmúlás hatalmában tűnik el végérvényesen.

De akkor mi lesz épített örökségünkkel, (több mint) ezer éves múltunkkal? Templomainkkal, iskoláinkkal, várainkkal, kastélyainkkal, művészeti alkotásainkkal, kulturális értékeinkkel?

Csak azt vihetjük át, ami örökkévaló Istenünkhöz tartozik, de az megmarad mindörökre. Amíg viszont itt élünk a földön, addig a ránk bízott örökséget szeretetteljes kötelességként óvnunk, védenünk és őriznünk kell. Ezért örömteli szívvel várom, hogy megújuljon templomunk, itt, a Csallóközben – éppen a Rómer Flóris Terv keretén belül.

Az elmúlás és az örökkévalóság harca már régen eldőlt. Az elmúlás nem tudta legyőzni az örökkévalóságot. Az örökkévalóság azonban győzött az elmúlás fölött.

A mindennapi életben számomra ez a következőt jelenti. Naponta átmegyek a hétszázötven éves templomunkba. Szeretem a templomunkat, minden szegletét. A múltunkat őrzi. A miénk. Annak is érzem. Gyönyörű gótikus boltozata alatt felemelő érzés ünnepet szentelni egymással és Istenünkkel. De jól tudom, csak addig a miénk, amíg mi itt vagyunk. Csak addig élettel teli, amíg mi eljövünk. Csak addig Isten háza, amíg Ő valóban velünk is van bent.

De új eget és új földet várunk, örökkévaló hajlékot, hazát a magasban.